- kop-kop...

- ez egy kávézó, mi az ördögnek kopogtok?

- jólneveltség, vagy csak zavarban vagyunk, na.

- honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

- nem tudtuk. csak kerestünk.

- otthon vártalak titeket. gondolom, azóta, amióta ti is kerestek.

- csak vizetforralsz, teátáztatsz, minek menjünk?

- így élek, ez a dolgom, minek maradtatok el?

- akkor mi megyünk is...

- ne menjetek, maradjatok!

- túl sokat nézel befelé, aligsemmit kifelé, az a te bajod.

- szóbeszéd.

- pedig tudsz te figyelni, apróságokat is, bele a részletekbe.

- szóvirág.

- de lusta vagy, meg bizonytalan.

- szókimondó.

- na, nem haragszunk, csak mondjuk...

- akkor maradjatok itt, ebben a szürke ruhámban, a két nagy zsebben, csizmaszárban mondjuk, fizetünk, és elindulunk haza, azon a vékony fekete sávon a házak tövében, el ne csússzunk, kicsiket lépünk, szakad a hó szakadatlan, gyertek haza velem, végigültök a kanapén, és összeolvaslak titeket.

- nem megyünk. most mi kerestünk meg téged. keress meg te minket!

- micsoda idétlen egy bújócska ez. nekem erre időm sincs. teafű, forráz, áztat, lógat, kiszed, végigcsöpögtet, nem tudjátok ti, miből áll az élet. és a felborít, kiömlik, összetör, arról már fogalmatok sincs.

- (nyelvetöltenek, fészkelődnek, szedelőzködnek)

- jöttök ti még az én utcámban!

- (libasorban mennek ki, a rövid szavak emelt fővel, az öszetettek visszanéznek)

- jöttök ti még az én utcámba... a hugo utca, halljátok, pár sarokra, na, van teám. kekszem is.

látom, hogy átkelnek az úton, egyik beáll az útközepére, az autók megállnak, az én kis óvodás szavaim meg áttipegnek. a bicikliúton mint forgószél megpördülnek, mikor közéjük hajt a sálas férfi, és egypár a küllők közé akad, a többiek meg nevetve a sótócsába hullanak, és úgy pancsolnak, mintha meleg nyár lenne, ja persze, jut eszembe, ezeknek mindegy.

 

 

 

de vigyázzatok, fagyottak a rózsák, a vödörben csokrosak, a 799 csokra, valahol útközben megfagy, aztán csak ingatja a fejét, hogy ő sem így gondolta, azthitte majd fess lesz, levele is hullatlan. van az a rózsáscigányember, már hét évvel ezelőtt is, itt valahol egy utcasarkon, aki ilyenkor tulipános, egy ölnyi tulipán, nem győznek nyöszörögni a szárak, de nem mertem venni, fagyos, aztán kiolvad, és nézhetem ahogy szirmahull, szeret-nemszeret, és számolom, és valami kijön, kiakarja.

de a rózsaszövet hibátlan. függöny, párna. ha lenne hozzá tehetségem, szoknya is.

meg a pirosmadár. éjjel repdesnek. helyetcserélnek, úgygondolom, egyik az életlenbe megy át, másik a fókuszba. különben a bariczkatinál fotósszombat lesz, én nem is tudom, hogy képzeljem ezt el. csak a nap is  besütne oda abba a napfényműterembe, bárcsak. mit vegyek majd fel, ilyeneken gondolkozom, meg hogy hajatmossake. izgulok, na.

de a piros nekem újszinem. vastag szőnyegekre is vágyok belőle, meg angol tapétákra.

vagy mégjobban egy utazásra, akármilyenszínben.

vagy mégjobban egy kutyára, tibetiterrierre.

vagy mégjobban arra, hogy visszataláljanak énhozzám a szavak, én meg kedvtelve mondatokat rakjak belőlük, egy mesényi kupacot, valami záporosat, viharosat, hogy gumicsizmában, gumikabátba érdemes csak belelábalni, olyat. meg félálomvilágot, egy veszélyes történetet, csak óvatosan, csak óvatosan, fájnifog.