- kop-kop...

- ez egy kávézó, mi az ördögnek kopogtok?

- jólneveltség, vagy csak zavarban vagyunk, na.

- honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

- nem tudtuk. csak kerestünk.

- otthon vártalak titeket. gondolom, azóta, amióta ti is kerestek.

- csak vizetforralsz, teátáztatsz, minek menjünk?

- így élek, ez a dolgom, minek maradtatok el?

- akkor mi megyünk is...

- ne menjetek, maradjatok!

- túl sokat nézel befelé, aligsemmit kifelé, az a te bajod.

- szóbeszéd.

- pedig tudsz te figyelni, apróságokat is, bele a részletekbe.

- szóvirág.

- de lusta vagy, meg bizonytalan.

- szókimondó.

- na, nem haragszunk, csak mondjuk...

- akkor maradjatok itt, ebben a szürke ruhámban, a két nagy zsebben, csizmaszárban mondjuk, fizetünk, és elindulunk haza, azon a vékony fekete sávon a házak tövében, el ne csússzunk, kicsiket lépünk, szakad a hó szakadatlan, gyertek haza velem, végigültök a kanapén, és összeolvaslak titeket.

- nem megyünk. most mi kerestünk meg téged. keress meg te minket!

- micsoda idétlen egy bújócska ez. nekem erre időm sincs. teafű, forráz, áztat, lógat, kiszed, végigcsöpögtet, nem tudjátok ti, miből áll az élet. és a felborít, kiömlik, összetör, arról már fogalmatok sincs.

- (nyelvetöltenek, fészkelődnek, szedelőzködnek)

- jöttök ti még az én utcámban!

- (libasorban mennek ki, a rövid szavak emelt fővel, az öszetettek visszanéznek)

- jöttök ti még az én utcámba... a hugo utca, halljátok, pár sarokra, na, van teám. kekszem is.

látom, hogy átkelnek az úton, egyik beáll az útközepére, az autók megállnak, az én kis óvodás szavaim meg áttipegnek. a bicikliúton mint forgószél megpördülnek, mikor közéjük hajt a sálas férfi, és egypár a küllők közé akad, a többiek meg nevetve a sótócsába hullanak, és úgy pancsolnak, mintha meleg nyár lenne, ja persze, jut eszembe, ezeknek mindegy.

de vigyázzatok, fagyottak a rózsák, a vödörben csokrosak, a 799 csokra, valahol útközben megfagy, aztán csak ingatja a fejét, hogy ő sem így gondolta, azthitte majd fess lesz, levele is hullatlan. van az a rózsáscigányember, már hét évvel ezelőtt is, itt valahol egy utcasarkon, aki ilyenkor tulipános, egy ölnyi tulipán, nem győznek nyöszörögni a szárak, de nem mertem venni, fagyos, aztán kiolvad, és nézhetem ahogy szirmahull, szeret-nemszeret, és számolom, és valami kijön, kiakarja.

de a rózsaszövet hibátlan. függöny, párna. ha lenne hozzá tehetségem, szoknya is.

meg a pirosmadár. éjjel repdesnek. helyetcserélnek, úgygondolom, egyik az életlenbe megy át, másik a fókuszba. különben a bariczkatinál fotósszombat lesz, én nem is tudom, hogy képzeljem ezt el. csak a nap is  besütne oda abba a napfényműterembe, bárcsak. mit vegyek majd fel, ilyeneken gondolkozom, meg hogy hajatmossake. izgulok, na.

de a piros nekem újszinem. vastag szőnyegekre is vágyok belőle, meg angol tapétákra.

vagy mégjobban egy utazásra, akármilyenszínben.

vagy mégjobban egy kutyára, tibetiterrierre.

vagy mégjobban arra, hogy visszataláljanak énhozzám a szavak, én meg kedvtelve mondatokat rakjak belőlük, egy mesényi kupacot, valami záporosat, viharosat, hogy gumicsizmában, gumikabátba érdemes csak belelábalni, olyat. meg félálomvilágot, egy veszélyes történetet, csak óvatosan, csak óvatosan, fájnifog.

és akkor a parkban a magyarfajta rózsagyűjtemény jelezve és nevezve, de ez nyárisport, teremsprtok vannak most, hosszútávú vízforralás, a teafű se nő. a megértés kis szigete ez, idehúzodtak a hontalanok, és tudom, hogy látják, barkát bont egypár bokor, kegyesenyhe a tél. egy konyharuhát kirázok, lehetnék a morzsásholleanyó, és szállnának a kiflik, térdig járhatnának benne. és a csoda úgy igazi, hogy kenyérmorzsából a kiflik, minden olyan könnyű lenne.

népmese az élet, hogy jótetthelyében, hogy szerencsédhogyöreganyádnak, hogy boldoganéltek. és többnyire az utak is kijelőltek, az utitársak is. meg a tárgyak. mind járjuk a világot egy cipellővel, kire illik igazán, mindünk lábára csak ráillik egy cipellő végül.

naés ha szélfútta, naés ha hátraarc...? akkor is csak mi van? semmise. hacsaknem kroaszon tizenhétlépésnyire, közel, a szánkban minden, mondhatnám, meg a trolizene. a jókistroli, a jókismozi, a jókiskisbolt, éjjelnappal. elinnen egyszer, visszaide, addigaddig. különben a sarki fűszeres, a Sarkifűszeres, zavartan nevette, de inkább megvetett, hogy megkérdeztem, mikor árazzátok le a panettonékat, pedig jóötletnektünt, nekemlegalábbis. olyan panettone van ott, hogy pulóverben van, nemvicc, kötöttpulóverban pihegnek a kirakatban, mint mikor hét évesek vagyunk, és harisnya, meg kötött kardigán, és vendégség, és már nem lehet tudni, mitől, a rokonnénitől, az idegenízűkrumplipürétől, vagy csak a gyapjúpulóvertől, de annyira kell vakarózni, miközben pont annyira rendesen kéne ülni, na, így vannak a panettónék a kirakatban, hazahoznám, vetkőztetném mind. olyan nem egészen kerek dolog ez, de olyan mikmegnemesnek, hallottadmitörtént, eszemmegáll, és olyan nacsináljukhaddszóljon is. még nem volt tél, mikor a királyutcán lomkupacok voltak, még nem volt idén, mikor kitúrtunk egy párévtizedes levelezést valami telekügyről, rajta faház, ígymegúgy, és még nem volt koncepció, mikor kíhúztam a három kisfiókot a rozogaszekrényből, de én elhiszem, hogy a fiók a szekrény lelke, és mint ilyen, továbbél. és ha én vagyok a blogírás lelke, a magaménak legalábbis, akkor itt élek tovább, felecukor, feleméz, felemese, feleigaz.